Egy “wannabe yogini” 
Miért is wannabe yogini? A válasz egyszerű. Sosem voltam a jógikus életvitel híve, a vegetáriánizmus helyett mindig a dupla sajtburgert választottam, a víz helyett a vodka kólát, vagy csak tisztán a Coca colát. A dohányzás is egy kardinális kérdés, mivel - akármennyire is kellemetlen bevallani a mai világban- igenis szeretek dohányozni, nem azért mer szükségem van rá, hanem mert egyszerűen élvezem. A meditációhoz nem sok affinitásom van, bár szorgalmasan próbálkozom. Tehát a “wannabe”-t már megfogalmaztam, térjünk át a yoginire.
2012-ben egy barátnőm invitálására találkoztam a jógával. Elötte halvány lila gőzöm sem volt, hogy mégis mi a búbánat az a jóga és, hogy is kellene nekiállni. Szóval 2012-ben eljött az idő, hogy a lusta, minden fizikai megterhelést kerülő énemen felülkerekedjek és nekiálljak mozogni. Elötte már voltak gyenge próbálkozások olyan trendinek mondott sportokkal, mint a kangoo vagy az aerobic, de be kellet látnom, hogy az én ritmusérzékemmel sok babér nem terem az edzőtermek világában. Maradt a jóga, ami kis túlzással,de első látásra szerelmecske lett. Négy évig hatha-n kívül nem is mertem próbálkozni mással, ám milyen is az ember lánya, mindig többet és többet akar. Jött az ashtanga és győzött. Az első néhány alkalom maga a kínzó forró pokol volt. ( megjegyzem az shtangának semmi köze a Bikramhoz- amit 30 fokos teremben gyakorolnak, hogy minél jobban olvadjon a zsír) Az első ashtanga óra után olyan fizikai fájdalmaim voltak, amit elötte még sosem éreztem. Az érzés mikor nem bírtam feküdni- aludni meg pláne- mivel a testem minden négyzetmilliméterén 100 fokos izomlázam volt. De most az egyszer eldöntöttem, nem adom fel. Ahogy egyik alkalom követte a másikat, úgy lett egyre gördülékenyebb a gyakorlásom is, bár még nagyon-nagyon messze vagyok a tökéletes ászana kivitelezéshez. Ennyi elég is egyelőre a jógához való viszonyomról, térjünk át a kaland részére.